Ki, hogy éli meg, ha koldusba botlik? Borzongsz? Undorodsz? Sajnálkozol? Magadat is látod a szerencsétlenben? Hogyan befolyásolja a benned élő koldusképet, és a pénztárcát megnyitó, nadrágzsebből aprót előhalászó mozdulat elindulását, az eléd bicegő torzó? A koldusok, akiket a kocsi légkondijának hűvöséből kifelé bambulva láthatok és ismerek, azok sokfélék. Van köztük évekkel ezelőtt még egész megnyerő külsővel kéregető, tiszta ruhás, ötvenes éveiben járó, közlekedési bűncslekmény miatt börtönbe került majd szabadult, alázatos tekintetű férfi. Azóta szétesett, igazi hajléktalan forma lett belőle, viszont még, még, még alázatosabb. Van köztük bicebóca nyomorék, erőszakos izmozó, van törpenövésű, nagyon lelkes, világítómellényes meghatározhatatlan nemű lény, tíz dioptriás közgyógy szemüveggel. És vannak fiatal nők, anyák, alkeszek, kreolok, románok...A közös bennük a kézzel írt tábla, helyesírási hibával,gyerekre hivatkozással. Meg kell hagyni, a sablon már nem viszi át a közöny falát...Inger-city szmogja minden üzenetből levesz egy dózist ...A "Szegény vagyok,éhezünk,  beteg gyermekem egyedül nevelem." " Piára kérek!" eredetisége kikönyökölődött, mint a koldusok foszló rongyai. Nem figyelünk, kételkedünk... -Na persze,persze...hát nincs is gyermeked! Ha van, miért nem vele vagy!? Ha van, nem is beteg.!.- így fejben. Ez így már nem elég, nem működik...megakad, csikorog...

És ekkor a Hungária körút izzó aszfaltján, a koldusmarketing történetének legújabb fejezeteként, a nyomor élő prezentációja, egy csontsovány cigánylány felemeli a kézzel írt kartont, amire odatűzték egy három év körüli, világos hajú kisfiú fényképét. Ez a fejlesztés. Az átütő új arculat. A gyermek triciklin ül és csodáranyílt szájjal, csillogó szemekkel néz bele az én szemembe. Hallom a bringa kerekének karcolását a kövön. Érzem, hogy örülne még egy játéknak, amivel sohasem játszhat, egy falatnak, aminek az ízét még sosem érezhette, egy anyának, aki jó lenne hozzá, ha vele lenne és nem itt koldulna reggeltől estig... A képből az életre kelt kisfiú, mint egy sokkarú kicsi istenség egyszerre tíz autós kezét ragadja meg s tolja a brifkók és zsebek felé... Megadom magam és adok...én is, mindig és most is. Az anya, karcos, nyers hangjával mindent megköszön és suhan vissza a sor elejére, ahol a piros lámpa szorgalmasan gyűjti-gyűjti a nagylelkűség másfélperceit. Most még egy gyűrött színes kép elég a fejlesztéshez. tizenöt év múlva lehet, hogy ledkijelzős kartonokkal, kis bemutatkozó filmecskével, valódi prezentációs show-val kell próbálkozni... mert már csak az viszi át kábult agyunkba az üzenetet.  Mindegy, addigra már nagy lesz a bringás kisgyerek, majd leprogramozza a flasht...